1.

Csodálkozom

Éjjel fél kettő. No, nem azon csodálkozom, hogy ébren vagyok. Ennek az ellenkezője lenne furcsa.

Eszembe jut egy elég idióta régi szöveg: Kolumbusz meglátja az indiánokat, és elkiáltja magát: Ez itt Amerika! Erre az indiánok örömtáncba kezdenek: Te vagy Kolumbusz? Akkor fel vagyunk fedezve!

Ez az butaság azért jutott nyilván az eszembe, mert zavarban vagyok. Úgy érzem, olvasva a legutóbbi írásomra érkezett kommentek jó részét, hogy megint felfedeztek. Nem ironizálok. Engem már vagy hatszor felfedeztek.De mindig el is felejtettek. Először Baranyi Ferenc, és - milyen különös párosítás - Szentmihályi Szabó Péter. Éppen hogy elkezdtem a költői pályát, biztatásukra már egy vastag kéziratkötet jutott Illés Endre, a korabeli Szépirodalmi Kiadó vezetőjének kezébe. A nagy ember átnézte, előjegyezte kiadásra, majd meghalt, és a Kiadót is eltemették vele.

Pálinkás József, a Széphalom Kiadó szerkesztője lecsapott a kötetre. Amikor megkérdeztem, mi a véleménye a verseimről, annyit mondott: Hetvenezer. Baranyi megmagyarázta, ez azt jelenti, hogy nagyon jók a versek, ám a Kiadónak egy vasa sincs, de hetvenezerért kiadja. Sajnos én hibás egyed voltam már akkor is, 1993- ban.
Abban az őrült tudatban éltem, hogy ha a verseimet kiadják, én kapok érte pénzt. Hát nem! Nekem kellett fizetnem.

Csoda történt. Életemben először és utoljára jött szponzor, és fizetett. Csakhogy a teljes kötetre sokkal több kellett volna. Így csak egy tematikus kötet jelenhetett meg.

Vera, akkori feleségem diktálta a verseket, én pedig bevertem a fényszedőgépbe. Nem lehet szavakkal leírni, milyen érzés volt a kész kötetet a kezeim közé venni! A könyvnek illata, sőt szaga van, varázslata, talán jó íze is.

Bepakoltuk a Polski 126-osba a példányokat. Olyan volt a könyv, mint egy újszülött. Vöröses lilás, ráncos, randa. Bosszúból azért is leírom: A randa borító Téglás Krisztina munkája. A kötet szerkesztésébe semmi beleszólásom nem volt. Akkoriban én lettem a nem is annyira fiatal ügyeletes zseni.

Csak mindig mindenki azt kérdezte, hogy miért tobzódik a verseimben a halál, a pusztulás, a dögvész? Egy idő után már vágtam a választ: "Ez egy tematikus kötet, csupa sötét versből, mit tehetek róla, több százból ezeket választotta a mindenható szerkesztő."

Ezt mondtam Szily Nórának a televízióban, ezt mondtam a rádióban, ezt nyilatkoztam egy csomó lapnak és folyóiratnak. Akkortájt ismert, népszerű voltam. Barátom lett Csengey Dénes, Nagy Gáspár, Czakó Gábor, tagja lettem a Magyar Írószövetség Nagy Lajos körének, amelyet Szepes Erika, az irodalomtudományok doktora vezetett. A korabeli irodalom - elsősorban a költészet nagyjai vettek a szárnyaik alá.

Ahogy már párszor megírtam, a demokratikus ellenzékből - rendhagyó módon - az MDF- be kerültem. Beke Kata valahol olvasta a kötetemet. Meghívott Tomori utca 18. szám alatti lakásába. Kért tőlem egy politikai helyzetelemzést.

Azt várta, amivel a VÁLASZ pártomban ma is foglalkozom: írjak a gazdaságpolitikáról, a pénzügyekről, az iskolarendszerről, az egészségpolitikáról, ami csak az eszembe jut a kormányzás kérdéseiről. Közgazdasági munkakörökben dolgoztam, de ilyen átfogó, komplett munkát azelőtt soha nem készítettem. Egy hét múlva vittem a gépelt anyagot. Aztán el is felejtettem. Lekötött a versírás. Akkoriban mutatott be a rádió Magyar Írás című műsora. Három versemet mondta el Dunai Tamás. Akkor érzékeltem először, hogy mit jelent, ha értő művész mondja el az ismerős verset. Szinte sokkhatásként ért, hogy pályakezdésemet Baranyi Ferenc olyan zseniális berobbanásként írta le, mint Claudio Abbado zenei pályára kerülését.

Most azt gondolhatja kedves mai olvasóm, hogy "elszálltam." Az ellenkezője történt. Úgy éreztem, ez az egész idegen tőlem. Összetörök a súly alatt. Elfogott az a kisebbrendűségi érzés, amely egész életében első unokatestvéremet is kínozta, Horkai Jánost. Az első generációs értelmiségi összes nyavalyája. Mi közöm nekem, a vidéki eredetű, paraszti származéknak, egy víz és gázszerelő és vice gyermekének ehhez a világhoz?

És jött Beke Kata. Felajánlotta az angyalföldi képviselő jelöltséget. Azzal indokolta, hogy amit írtam, "tetszett az Antallnak." Ez jóval a későbbi Tóth Józsefi szocialista világ előtt volt. Biztos befutó hely. Mit tegyek, mit válasszak?

2.

Lent és fent

Ha az ember nehezen tud dönteni, történik valami. Abban biztos voltam, hogy képviselő nem akarok lenni. Akkoriban még elég normális volt a parlamenti hangnem, nem ez riasztott. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ott ülök egész nap egy padban, és komoly pofát vágok. Na, ezt nem. Csakhogy az írás sem ment. Ekkor zártam az egyik versemet ezzel a sorral: "Esténként a vers bedöglik bennem."

Nem mutattam már meg a verseket senkinek. Mind vacaknak, szemétrevalónak véltem. Legtöbbször okkal és joggal. Aztán egy délután hirtelen rosszul lettem. Úgy gondoltam, infarktus. Vége. Lőttek, meghalok. A Sportkórházba kerültem az akkor még létező Mentálhigiénés Osztályra. Dr. Buda Béla volt a főorvos.

A kezelőorvosom Dr.Grünseis Attila lett, aki gyakorta megtiszteli manapság az írásaimat itt, a Facebookon is.
Hála kitartó munkájának, a pánikbetegségből kigyógyultam. Manapság már csak néha jön elő, fogalmam sincs mikor és miért.

Beke Kata munkatársa lettem. Mivel iskolaigazgató volt korábban, Andrásfalvy Bertalan minisztersége alatt oktatási államtitkár lett. Nagyon komolyan dolgoztunk. Rövidesen elkészült az MDF oktatási programja. Sajnos a maradi Andrásfalvy Bertalan avatatlan módon megváltoztatta a tervezetünket.

A parlament elfogadta ugyan, de Pokorny Zoltán, aki akkor a PDSZ elnöke volt, velünk együtt nem volt elégedett. Kirobbant egy pedagógus tüntetés. Beke Kata hiába volt államtitkár. Lelke mélyén a tanárok igazát képviselte. Azonban nem csupán a lelke mélyén. A kormányzás íratlan szabályait hágta át azzal, hogy amikor a tüntetők lecsillapítása érdekében eléjük küldte a miniszterelnök, Kata a tüntetők közé és a tüntetők mellé állt.
Bátor, korrekt, igaz, de szerencsétlen lépés volt. A tüntetők provokációnak tekintették, Antall pedig ordított. Tudott. Beke Kata lemondott. Keserűségének dokumentumértékű eredménye egy könyv lett: "Jézusmária, győztünk!"

Amikor megtudtuk, hogy a Fidesz és az MDF egyes személyei eladták a székházakat, azonnal kiléptünk. Jó iskola volt. Megtanultam, milyen a politika közelről. Ugyanakkor sok kiváló embert, szakértőt ismertem meg. Az Antall kormányban voltak abszolút amatőrök, de komoly szakmai felkészültségű emberek is. Sajnos elég sok döntési pozíciót az államigazgatáshoz semmit nem értők foglaltak el. Nem láthattam bele mindenbe, de korrupciót 
nem észleltem. Több kárt okozott a koalíciós partner a kárpótlással, mi a helytelen egzisztencia hitelezéssel, a szovjet export politikai indíttatású leállításával, a mezőgazdasági szövetkezetek szétveretésével. Igaz, ennek kérdéseiről ma is vitatkoznak. A spontán privatizációt nagyon nehéz volt lefékezni. Ez a Németh kormány idején indult el, és piacvesztéseket okozott. Az ország súlyos finanszírozási problémákkal küzdött. Nem volt belföldi fejlesztési tőke. Az államadósság húsz milliárd dollár fölött volt. És ebben a helyzetben a miniszterelnök halálos betegséggel harcolt. Ilyen állapotban volt az ország, amikor morálisan is megrogyasztotta a székházügy. Kata súlyos infarktust kapott. Túlélte, de soha többé nem lett a régi. Már ritkábban találkoztunk. Még könyvet írt Itáliáról, majd csendesen meghalt.

Én újra írni kezdtem. Verset, de már novellákat is. Ajánlatot kaptam L.Csépányi Katalintól, a Hetedhéthatár vezetőjétől. Kéthetente jelentünk meg. A magazint, ami sokkal inkább folyóirat volt, Magyarországon, és minden magyarok lakta országban terjesztették. Európán túl eljutottak a példányok Kanadába, az Egyesült Államokba, Dél - Amerika szinte minden országába, Új Zélandra és Ausztráliába is. (Kanadában Kaskötő István adta ki verseimet.) Volt, hogy 150 ezer példányt nyomtattak, de ünnepeken elértük a 250 ezer példányt. A lapnál elképesztő tudású írók dolgoztak. Senkit ne zavarjon, ha a neveiket nem ismerik. Hegedűs Sándor, vagy Bogádi Kis György ma egytől egyig nem csak az újságírás, hanem a magyar irodalom büszkeségei lennének, természetesen ellenzékben. A tudományos rovatot Dr.Jéky László, az MTA professzora írta és szerkesztette. 
A lapnál dolgozott Nagy Bandó András barátom, és én is. Egy év tanulás, beilleszkedés után önálló rovatot kaptam. A rovat címe "Szemesi levelek" lett. Nyugodtan leírhatom: a rovat keretein belül teljes szabadságot kaptam. Minden versem, novellám, riportom, publicisztikám megjelent. Meghalt a főszerkesztőnk férjének édesanyja. A családtag halála a legtöbb lapnál felveti a nehéz kérdést: ki írja a búcsúztató cikket? Ez ugyanis részben minőségi, részben bizalmi kérdés. Én kaptam a munkát.

3.

Van még lejjebb?

Elbúcsúztattam egy tényleg jól sikerült írással L. nénit. A lap megjelent, és táviratokat kaptam. A távirat akkor már szokatlan volt, az írásaimat számítógépen írtam, és küldtem a pécsi szerkesztőségbe, akár minden percben kapcsolatban voltam a főszerkesztővel és családjával. Barátok voltunk. A táviratokban a család minden tagja külön megköszönte az írásomat. Megint zseni lettem. Még jó, hogy éppen úgy, mint azelőtt, és bármikor kellő öniróniával kezeltem ezeket a túlzó minősítéseket.

Természetesen azért tudatában voltam annak, hogy lassan, fokozatosan megtanultam valahogy írni. A nagy tudású öregektől, az újságíró iskolát végzett fiataloktól. Azt is tudtam, hogy nem mindig írok rossz, vagy nagyon középszerű verset. Néha az ember beletalál. Nem tudom megmondani, hány évig írtam az Alfától az Omegáig című verset. A végső változat tavaly készült el. Az első variációja 1994- ben, az Ezredvégben jelent meg. Ez nagyjából 20 év. Nem foglalkoztam vele néha fél évig. Egy egy jelzőt volt, hogy három évig kerestem. Higgyék el, a látszatra közeli dolgokról a legnehezebb verset írni.

A szerelemről sok ezer éve íródtak versek. De én azt akartam, hogy több legyen, mint szerelem. Befejeztem. Nem írom tovább. Az ember érzi, hogy ha jobbat akarnék írni, József Attilává kellene lennem. És itt be kell látni, ennyi vagyok. Nem lehetek több önmagamnál. 

Visszatérve a Hetedhéthatárhoz. Egy nap megkaptam a család hálálkodó táviratait. Másnap szokás szerint bejelentkeztem. A számítógépes hívást senki nem fogadta. Telefonáltam. Röviden közölte a Főszerkesztő: Azonnali hatállyal ki vagy rúgva. Miért? - kérdeztem. Azt a választ kaptam, hogy soha többé ne keressem a lapot, mert ha nem tűnök el rögtön, feljelentenek zaklatásért. Ezt nem tudom, kedves Szöllösiné Ica elegánsan leírni: Köpni, nyelni nem tudtam.

Sok évi munkáért összesen kétezer forint honoráriumot kaptam, és egy kitűnő, de használt számítógépet. Eltiltottak attól is, hogy a kollégákkal kapcsolatba lépjek. Hegedűs Sándor kollégám nagyon szeretett. Nem érdekelte a tiltás. Érdeklődött, nyomozott. Aztán telefonált: "Gratulálok! Téged megfúrtak." Megkerestem ügyvéd barátomat. Kiszámoltuk, hogy szolid árakkal számolva is 360 ezer forint jogdíjjal tartoznak. Eredménytelen felszólítások után pert indítottam. Az Artisjus szakjogásza megnyugtatott: " A jogdíj örökölhető, arról még lemondani sem lehet, kifizetését nem lehet megtagadni.Ezt a pert nem lehet elveszíteni." Tévedett. A pécsi városi bíróság elutasította a jogdíj követelésemet. Nem is vették a periratok közé a szerzői jogvédő szakvéleményét. Bandóval beszéltem. Lemondóan legyintett. "Ne fellebbezzetek. Ezek ellen semmi értelme." A fekete levesből maradt még.  A lap internetes változatában ott volt az összes anyagom. Az utolsó szóig mindent töröltek. A nevemet is.

Tudok ennél még cifrábbat. A szerkesztőségi értekezleten készített fényképekről fotótechnikai eszközökkel eltávolították a képmásomat. Úgy jártam, mint a sztálini időkben Zinovjev és Buharin elvtársak. Mentségükre szóljon, hogy engem azért nem lőttek főbe. Később olyan információkat hallottam, hogy egy pécsi illetőségű - ma már nem szocialista politikus asszony - mellesleg Főszerkesztőm egyetemi évfolyamtársa és régi barátnője járt el az ügyemben. Ennek igazságtartalmát nem volt lehetőségem ellenőrizni. Lehet, hogy csupán buta, városi
legenda.

Más súlyos veszteség is ért. Elkészült az akkori állapot szerinti teljes kötetem szerkesztése. Mivel a Hetedhéthatár égisze alatt készült volna, kútba esett. Ekkor dolgoztam még a bukaresti kétnyelvű Együtt-Impreuna című lapnál. Lefordítottam Eminescu egyik híres versét, majd Ceausescu "udvari" költőjének, Adrian
Paunescunak egy fiatalkori poémáját, amely Brancusiról (ejtsd: Brünkus), a Párizsban élt világhírű szobrászról írt. 
Az a legenda járta, hogy ezt a ménkű hosszú és tekervényes verset még soha nem fordította le magyarra senki. Ádám Erzsébet barátom, erdélyi, majd bukaresti színésznő ajánlott fogadást, hogy nekem se fog sikerülni. Veszített. Ezért egy bukaresti - garantáltan csak románok által látogatott - kiskocsmában kénytelen volt erdélyi és magyar dalokat énekelni. Csak nekem.

Ahogy másutt már írtam, hét alkalommal léptem fel a bukaresti Nemzeti Színházban. A verseimet mondtam magyarul, ezt követően a Ion Brad által román nyelvre fordítottakat Eusebiu Stefanescu tolmácsolta. Kassai Franciska elénekelte két dalomat, a Margitszigetet, és a Katonadal címűt.

Ma is írok még, de ezt a részét az életemnek ismerik, ismeritek már. Itt zajlik a Facebook oldalain. Még mindig hiszek makacsul abban, hogy történik egy csoda. Talán még kiadhatom azt, ami az életművemből megmaradt.

Családom azt mondja, értelmetlen volt ez az egész. Hiszen aki még ismerte a kezdő berobbanását, már mind meghalt, vagy reménytelenül megöregedett. Elment Czakó Gábor, Nagy Gáspár, Ádám Erzsébet, Csengey Dénes. És Hegedűs Sándor, Bogádi Kis György. Meghalt Kézdy György, megölték Soproni Ágit, mindketten ígérték, hogy verseimet pódiumon adják elő. Baranyi Ferenc barátom idén nyolcvan éves. Nagy Bandó is betölti a hetvenet. Megöregedtünk.

***********

Hogy mire kellett ez a rossz írás?

Amikor a kosárlabda pályán győztünk egy jobbnak tartott ellenféllel szemben, egy pár nap múlva kikaptunk a gyengébbtől. Edzőink keresték a megoldást. Futottunk, mint a mérgezett egerek. Aztán békaügettünk. Taktikáztunk. Dobtunk ezer büntetőt. Hármas-nyolcas, tempó, harminchármazás. Nyújtás. Semmi nem vált be. Akkor kétségbeesetten legyintett az edzőnk: "Lötyögjetek, hülyék!"És bevált. Mindent túl lehet pörögni. A győzelmet a sportpályán, a munkát, a sikert, azt, hogy megért a közönség. Még azt is, ha egy írás valamiért sikeresebb, mint az átlag.

Nem gondolkodik az író, már fogna is hozzá a következőhöz, hiszen megy! Ez a túlpörgés. Meg kell adni a lehetőséget a rossz írásnak, vagyis a lötyögésnek. Mert legközelebb megint tétje lesz. Ismét megemelkedik a léc.
És át kell ugrani. Különben elfelejtenek ismét.