Egy 70 éves embernek nagyon sok emléke van.

Az élő barátok mind nagyon fontosak. Ahogy fogy az erő, gyengül a kéz és a láb, egyre inkább szükségünk van társra, és barátokra. Az emlékezetünk időnként becsap. Azt hisszük, átéltünk valaha valamit, de nem biztos: lehet hogy ifjú, vagy felnőttkorunkban mesélte el valaki, talán éppen édesanyánk, édesapánk, vagy más rokon, ismerős.

Az eltelt idő présbe került. Két esemény között eltelhet akár öt, tíz, vagy netán húsz év, mégis úgy tűnik elő emlékezetünkből, mintha minden egy időben történt volna. Azt viszont nem hiszem, hogy úgy térnek vissza az emlékek, ahogyan Marcel Proust megírta az "Eltűnt idő nyomában" első kötetében. Zseniális írói ötlet, kalapot le, de nem tartom valóságosnak. Az emlékek megrohanják a védtelen embert. Váratlanul, minden előzmény nélkül. Fogalmunk se lehet, mi hívja elő. A titok a tudattalanban van. Az emlékek fájóak, és örömteliek. Nem külön - külön, hanem egyszerre.

Előtűnnek a múlt barátai. Szemesről Kovács Andris. Micsoda barátság volt! Szemesen Ő aludt egy nagy, széles ágy jobb oldalán. Én a balon. Ha Ő nincs, ma is tán félanalfabéta vagyok, nem tudok késsel és villával enni. 
Az Ő könyveit faltam. És nagyon jó könyvei voltak! Húzott magával. Soha nem tanított. Nem játszotta el, hogy sokkal többet tud nálam. De hatott rám. A példája, a személyisége, a műveltsége. Nem véletlen, hogy tanszékvezető egyetemi tanár lett, ma is kutatásokat vezet.

Bálint András orvos család sarja. Édesapja a Péterfy Sándor utcai kórház egykori főigazgatója volt. 
Egyik bátyja fogorvos lett, a másik reumatológus, az MTA doktora, az ORFI korábbi főigazgatója. András mégis más pályát választott. Bálint B. András néven lett újságíró. Cikkei a Népszabadságban, a korabeli Magyar Hírlapban, majd amikor ellenzékivé lett, a Vigíliában jelentek meg. Jelentős szociográfiai munkássága. Ma sem igazán világos, hogyan halt meg. Igaz barátot vesztettem el személyében. Mondtam vajon, hogy vele is gyerekként Szemesen ismerkedtem meg?

Amiképpen Farkasfalvi Gáborral. Vele is Szemes, az öszödi strand, a foci és fejelőcsaták emléke köt össze.
Kevesen tudják, hogy a legendás Puskás Öcsi segédedzője volt. Élt Brazíliában, az Egyesült Államokban, és ki tudja már, hogy merre. De itthon halt meg. Halála előtt egy nappal jártam nála. Úgy köszönt el: Szia, legközelebb találkozunk! Másnap elvitte a tüdőrák.

Beke Katát meg kell említenem. Most nem írok róla külön, más helyütt sokat írtam róla. De említtessék meg, hogy igaz barát volt, és nagyszerű munkatárs.

Baranyi Ferenc barátom éppen tíz évvel idősebb, mint én. Tőle nem utolérhetetlen költészetét, hanem elveihez való ragaszkodását, hűségét lehetett megtanulni.

Szentmihályi Szabó Péter valahogy mindig más oldalra került, mint én. De Ő mutatott be a rádióban, és haláláig figyelemmel kísérte a pályámat.

Kassai Franciska írt zenét a verseimre. Ma sem értem, hogy találta el pontosan azt a dallamot, amit írás közben én hallottam ott valahol belül.

Ádám Erzsébet megajándékozott a "Rejtelmek, ha zengenek" József Attila estjével. A műsort én vettem fel videóra, ezért maradt fenn az utókornak. Számos gyönyörű erdélyi dalt énekelt nekem Bukarestben, és Pesten. Vendéglőkben. Az asztaloknál ülők elbűvölten hallgatták. Számtalan tervünk volt. Egy nap jött a hír: váratlanul meghalt. Már nem tudtuk felvenni az Árva Bethlen Katát...

Ahogy egykori költő társaim is mind: Nagy Gáspár, Czakó Gábor. Elmentek idő előtt.

Meghalt Kézdy György, megölték Soproni Ágit. Egyetlen versemet se tudták elmondani, pedig pódiumon műsorukra tűzték.

Szorongok. Vajon kit felejtettem ki? A kollégáimat, munkatársaimat? Móra Jánost nem, akitől nemrég búcsúztunk. 
Nagy Lászlót sem, akik mind egyenes, becsületes munkásemberek voltak...

Itt van az élők sorában a nagyszerű Gonzales Dezső, Szőke Sándor, kitűnő munkatársaim, Szabó Lászlóné, Karall Piroska közgazdászok, , Móra Jánosné, Csákyné Piroska,Gonda Istvánné, Nagy Lászlóné, Szloska Ági, a rég halott Sáránszky Ági, Horváth Jánosné Frank Valéria. 

Három komoly vállalat vezető kollégái és munkatársaim. Van, akit véletlenül felejtettem el. (És bőségesen, akit szándékosan.) Rövidebb, hosszabb ideig mind barátok voltunk. Többek, mint kollégák. Akik annak idején, úgy 1965 és 1990 között dolgoztak, általában tudják, hogy mekkora érték volt a munkahelyi közösség. Erről fogalma sem lehet a ma fiataljának. Arról persze biztosan hallottak, hogy voltak hatalmaskodó párttitkárok.

De kötve hiszem, hogy azt is tudják, a hatalmaskodóktól, a beosztásukkal visszaélőktől hatékonyan a közösség védte meg a munkásokat, az alkalmazottakat. Szegényes, szürke világ volt. Talán igazából ez volt a konszolidált rendszer legnagyobb baja.

Akiknek sikerült Hegyeshalomnál átlépni a határt, mesélték, mintha hirtelen színpompássá változott volna a világ! Erre a színes hazára vágytunk. Nem kaptuk meg azóta sem. Csak a szerelem kárpótolt mindenért.

De erről talán egyszer, később...