A köznapi embernek a haza a konkrét szülőhelye, ahol egykor óvodásként a szülei a kezét fogták, majd az általános iskola, amelynek felső tagozatát járva már "ciki" volt a szülői kíséret.

Az első randevúk színtere, amit az én korosztályom - ki tudja miért - "drótnak" nevezett, az első lakásunk, amelyet egy fél életen át fizettünk, a kis presszó, ahol egymás kezét fogva ültünk egy dupla mellett órákon át, és a kis bolt, ahová leugrottunk, ha kiderült, hogy elfogyott a margarin, a kávé, az élesztő, vagy a paradicsom.

A nagypolitika, bármennyit is foglalkozunk vele, és bármennyire bele akar szólni a napi életünkbe, nem igazán befolyásolja hétköznapi otthoni létünket. A munkahelyen elszenvedjük, amit ott el kell viselni, de amikor vége a melónak, hazamegyünk a mi kis mikrokörnyezetünkbe, és próbálunk úgy élni, ahogy megszoktuk. Ameddig hagyják. Ha ebben a mikrovilágban valami változik, az az ott élőket vagy megörvendezteti vagy megrendíti.

1982 óta járok, járunk le az Országbíró utcai kis üzletbe. Egyik napról a másikra megszüntették. A bolt dolgozói nem panaszkodtak. A vásárlók mind a környékbeli magas házak lakói. Nem volt egy reprezentatív üzlet. De meg lehetett venni azt, ami éppen kellett. Mosóport, zöldséget, üdítőt, a heti tévé újságot, 10 deka párizsit, és a csirkefarhátat. És olcsóbban, mint a nagy bevásárló centrumokban, nem is beszélve a vacak és drága "lovasokról".

A környék lakói semmiféle magyarázatot nem kaptak. Elvégre tényleg, mi közünk van hozzá? Hiszen az egésznek semmi jelentősége. Mi csak itt lakunk, ugyan mit számítunk? Ahogy már senkit nem érdekel évek óta, hogy ez a mi "hazánk". És ez a mi Hazánk.

Csak egy bolt, amelyet egyesek szerint a kereskedelmi főnökei, mások szerint az önkormányzat záratott be. Mindegy is kicsoda.

Valaki, akinek csupán "térkép e táj." Akiknek magasából mi nem létezünk.