Rengetegen írtak az Úszó VB. megnyitójáról ahhoz képest, hogy senki sem látta.

Én sem.

Miért pont én ne írnék róla?

Soha nem szerettem a megnyitó ünnepségeket. Az olimpiákon sem. Annál inkább a záróünnepségeket, amelyek során a sportolók együtt, nemzetiségüktől függetlenül, kart karba öltve, jó, időnként kéz a kézben vidáman, minden formalitást elvetve járultak egymás, és a közönség elé.

A megnyitó mindig arról szól, milyen nagyszerű a mi múltunk, jelenünk, jövőnk, milyen csodálatos a mi kultúránk, egyáltalán mi milyen nagyszerűek vagyunk.

Vagyis csupa hazugságról. És kérem, itt és most nem a hazai rendezvényekről beszélek.

A megnyitókon nem is lehet elkerülni a hazugságot.

Moszkvában nem eshetett szó a Gulagról, Los Angelesben az őslakosság majdnem teljes kiirtásáról, Barcelonában és Londonban a gyarmatosításról, és a sort lehetne folytatni.

Az egyoldalúság pedig nem más, mint hazugság.

Vajon miért nem szólnak ezek a megnyitók arról, amiről a későbbi versenyek fognak: Az ifjúságról, a szeretetről, a szerelemről, a versenyzés ősi kultuszáról, arról, hogy a sportolók mennyi áldozattal, lemondással készültek a versenyekre, hogy örömet szerezzenek önmaguknak, családjuknak, edzőiknek, szurkolóinknak, és hazájuk nézőinek?

Attól tartok azért, mert már régen nem erről szól az élsport.

Legkevésbé maguk a sportolók tehetnek erről.

Az országos, és különösen a nemzetközi sportszövetségek hatalmas pénzekből gazdálkodnak. És garázdálkodnak.

A sportágak egykori nagyjai legfeljebb cifra gombok a különféle pénzemberek, kereskedelmi cégek, szponzorok egyre kövérebb mellkasán feszülő mellényein.

Vagy besorolnak ők is a sport vámszedői közé.

A FIFA és az UEFA régebbi és mai vezetője közül jó néhányan egyeneset se tudnának a labdába rúgni. Gyanítom, hogy a FINA jó néhány vezetője belefulladna a három méter mély medencébe. Lehetne folytatni a sort.

A sport lényege nem a teljesítmény lett, hanem a megszerezhető pénz, amelyet átfon a korrupció, annak klasszikus és modern formáinak széles skálája. A sport nagy ünnepeit időnként különös helyszíneken rendezik. 
Azon múlik, ki ad többet a döntéshozóknak.

Mese, hogy lehet olcsó olimpiát rendezni! Ha valóban lehetne, ugyan miből gazdagodhatnának pofátlanul a NOB tisztségviselői?

És miért nincs jóformán jelentkező ma már egy olimpia megrendezésére?

Hazánkban sem azért alakult ki ellenszenv az olimpiával kapcsolatban, mert nem szeretjük a sportot, és nem örültünk volna a régi álom megvalósulásának!

Ugyan. Csak nagyon hamar világossá vált, hogy hazai vezetőinket sem a sport, a világ sportolóinak nagy találkozása érdekli, hanem a megszerezhető politikai és személyekhez köthető anyagi haszon.

Tetten érhető mindez az Úszó Világbajnokság minden előzetes munkálatainak elosztása, propagandája, és költségei körül.

Az egész két hatalmas hazugsággal kezdődött. A várható költségek mértékével, és az új uszoda látványtervével.

Mondhat bárki bármit, a költségek jóval túllépték a tervezettet, és a lenyűgöző látványtervvel szemben meggyalázták a fővárost egy vacak parkolóházzal.

És ezt az egészet belengi a korrupció hazai bájának gyanúja.

Nem értek annyira az úszósport belső ügyeihez, hogy meg merjem mondani, Hosszú Katinka javaslatai naivak-e, jók-e, irreálisak-e, önzők-e vagy más szempontokból elvetendők, vagy támogathatóak?

De a baj, amit orvosolni akar, sokkal mélyebb, és kiterjedtebb, mint gondolnánk.

A rajtkőről sem lehet szél ellen...

Sok minden 1936-ban került rossz útra.

Javíthatatlan.