A honoráriumnál tartottam.

A honorárium nem fizetés. Annak elismerése, hogy alkottál. De mit is értünk a szó valódi értelmében "alkotáson"? A szabadalmi joghoz, a találmányok műszaki tartalmához nem értek, erről annyit, hogy apám szerint még a csavarhúzó is fordítva állt a kezemben.

Művészeti, konkrétabban irodalmi alkotás az, ami soha azelőtt, mielőtt a szerző megírta volna, nem létezett. Mint minden tömör definíció, ez sem pontos. Ugyanazt a témát megírhatták sokan mások korábban, sőt senki nem tudhatja, hogy vele egyidőben egy számára ismeretlen nyelvterületen nem írta-e meg valaki más is?

Mégis valahol behatárolható az "alkotás", mint új minőség.

Ha X ezeken a Facebook oldalakon új minőséget hoz létre, akkor megilletné a honorárium. Vajon érzéketlen minderre a Facebook? Igen is, meg nem is.

Magasról tesz rá Zuckerberg úr és találmánya arra, ha bárki közülünk itt a saját alkotását közzé teszi.

De próbáljunk csak megosztani egy Oscar-díjas, vagy akár Citrom-díjas filmet! A kegyetlen Facebook percek alatt eltávolítja!

Miközben itt, ezeken az oldalakon olyan kiváló, régi és új írókat ismer meg az ember, akik bármelyik neves nyomtatott sajtótermékben a legkényesebb ízlést is kielégítenék, aközben azt tapasztaljuk, hogy az elektronikus médiumoktól kezdve a nyomtatott lapokig mindent eláraszt a rossz értelemben vett amatörizmus, tájékozatlanság. 
Bosszantó a felkészületlenség, amelyet nemlétező "egyéniségükkel" próbálnak ellensúlyozni.

A könnyedség akkor valódi, ha nagy tudás van mögötte. De mindez tudás, és mélység nélkül semmi egyéb, mint átverés. Nem bűvészet, csak bűvészkedés. Valahol nagyon elromlott valami.

Attól tartok, hogy sajnos e tárgyban is vissza kell lépnünk a rendszerváltozás idejéig.

Akkor derült ki, amikor már mindent szabadon meg lehetett írni, hogy a másodvonal, amely addig arra hivatkozott, hogy a pártállam nem engedi szóhoz jutni, valóban másod, sőt harmadvonal. Időnként még az sem. Minőségi értelemben. Azt képzeltem én is, hogy mennyi kiadatlan remekmű van az íróasztal fiókokban! Nem volt ott senkinek semmi. Akinek meg volt, azóta is ott maradt.

Azt hittem balgán, hogy a meginduló új televíziók új szellemiségét, frissességet, magasabb színvonalat hoznak! Láthattuk. Sőt: láthatjuk.

Vártam, hogy a sok új lapban, folyóiratban, periodikában sorra ugranak elő a bokorból az új költők, az új, a szabad világ romlatlan ifjú tehetségei! Ma már ezek a folyóiratok se léteznek. Ha vannak is új tehetségek, honnan ismerjük meg őket?

Mit is mondjak, nagy marha voltam!

Sorra küldték el azokat, akiktől meg lehetett volna tanulni a szakmát.

Mert valamit fontos tudni.

Minden egy bizonyos szintig szakma. Az újságírói pálya nem azzal indul, hogy kapcsolatok útján benyaljuk magunkat valahová. Különösen nem azzal, hogy elszegődünk fenéknyalónak egy - mondjuk - kormánypárti "kvázi" laphoz.

Két mondatos apró hírek megfogalmazásával kezdődik. Évek teltek el, mire bármelyikünk meg mert írni egy publicisztikát. Hogy a fenébe? Esterházy Péter, Megyesi Gusztáv, Váncsa István, Tamás Ervin mellett és után? És csak párat soroltam fel a nagyok közül, találomra.

Szakma egy szintig a színművészet éppen úgy, mint a zongarajáték, a publicisztika, sőt a költészet is.

Ha valaki betanulja szóról szóra Szepes Erika professzor verstani egyetemi jegyzetét, az nem költő. De verstani, és irodalomtörténeti tudás kell a tehetség mellé, hogy költővé váljon valaki.

Hogy ír szonettet, aki nem tudja, mi az? Hogy ír hexametert? Továbbmegyek: lehet érteni Babitsot a görög-római kultúra, vagy a Biblia ismerete nélkül?

Valaki azzal dicsérte meg a verseimet, hogy a legsúlyosabb mondanivaló sem zökkenti ki a ritmusból, és a zenéből.

Megjegyzem, hogy ez a mód a sokféle költészeti stílusnak csak egyike. A magyar költészetnek azt a hagyományát próbáltam és próbálom követni, amelynek jellemző - egyben utolérhetetlen - mintája Csokonai Estvéje, vagy József Attila Ódája. De semmivel nem alábbvaló Füst Milán, Déry Tibor, vagy éppen Kassák Lajos egészen más stílusú költészete.

Amikor kialakult saját hangom, az izgatott, hogy a mai kor mondandóját képes vagyok- e ezen az elsősorban zenei hangon megszólaltatni? Magamnak mindig az volt a kihívás, hogy egyszerre legyen feszültség és harmónia a modern tartalom, és a hagyományos forma között.

Ha a verseimet olvasókra, hallgatókra, a régi kritikákra, és költőtársakra gondolok, akkor talán ez sikerült. 
Ha arra, hogy mindebből az égadta világon semmi nem fog fennmaradni, akkor a kudarc totális. Mert kiadót, kiadást már évtizedek alatt sokan ígérték nekem, de a valódi segítség mindig elmaradt. Most már nem is várok semmit.

Közben megöregedtem.

Ha az embert nem rántja ki egy vad, fékevesztett betegség az életéből, akkor napról napra - egy hajszállal - mindig kevesebb lesz.

Egy hajszál nem sok. Azonban az ember mégis érzi. Minden nap egy picit nehezebb felkelni. Egy kissé fárasztóbb leballagni a boltba. Ma kevésbé ízlik az ebéd, mint tegnap.

Egyre inkább a múltból táplálkozik a szellem, és a szerelem.

Elvesztik értelmüket a jövőről szóló bizakodó, vagy pesszimista hírek.

Hogy mi lesz a bolygónk sorsa 2050- ben? Hogy mekkora lesz a migráció akkor? Hogy hányan élünk magyarok a század végére mai határainkon belül?

Tessenek mondani, mi közöm nekem már ehhez?

Azonban van valami, ami az évtizedek alatt sokunk egyéniségének része lett, és nem tudjuk - mert nem lehet - abbahagyni.

Az írás.

Tartok tőle, hogy eljön az idő, amikor olyan leszek, mint Ronald Reagen nem sokkal halála előtt: egyetlen családtagját már nem ismerte meg, de kedvenc lovát nevén szólította.

Mivel nekem lovam nincs, legfeljebb zavaros elmével továbbra is írok.

Ahogy elnézem, nem fogok nagyon kilógni a sorból. Érvényes ma is az 1993-ban írt egyik versem utolsó két sora:

"Súlyos a bakancstalpak érve: Eljött az aprószentek éve..."

Akkor még nem tudtam, hogy ez az "év" máig fog tartani, és ahogy ma látom, tart az idők végezetéig.

A honoráriumot régen is mások kapták, ma is mások kapják, és amíg csak világ a világ, mindig mások fogják kapni.

Szavak keringenek a szemem előtt:

Ennyiért. Semmiért. Áruvédjegy. Disznófejű. Duna. Kuncog. Krajcár. Ugar. Hasított fa.

Éljen és virágozzék a semmi...