Vagyis azokkal, akik gyökereiket tekintve valahol 1968-ban eredeztethetik identitásukat.

A prágai tavaszban, a párizsi diáklázadások szellemiségében, a hazai gazdasági reformokban. A vietnami háború elleni békemozgalom, a gyarmati rendszer felbomlása is ezidőtájt történt.

Ez a generáció az emberarcú szocializmus gondolatától eljutott a rendszerváltozásig.

Megtalálta a maga kifejezési formáit, Andy Warholtól, Allan Ginsbergen Jack Kerouacon át Bob Dylanig, más oldalról nézve Chuck Berrytől Jim Morrisonon át a Rolling Stonesig.

Itthon a Liversingtől az Illés-Metró-Omega világáig, közben egészen a jazzig.

Ennek az útnak nem volt részese a táncdalénekes.

De itt egy pillanatra mégis megáll a visszaemlékező nem létező tolla a virtuális papíron.

Aki 1962 óta népszerű, ötvenöt éven át szinte megszakítás nélkül a színpadokon áll, és dalait a ma gyerekei is kívülről fújják, akinek halála pillanatában még 2019-re (!) is van koncert előjegyzése, az mégis volt Valaki!

Gyakorta csak akkor mérlegeljük reálisan, ki távozott közülünk, amikor már elment végleg.

Nem tudom, mi marad meg a dalaiból. Nem tudom, meddig őrzi meg személyét, személyiségét az emlékezet.

Aradszky László hirtelen halt meg. Nem szenvedett éveket, nem kínozta gyötrő fájdalom, élete utolsó napjaiban is fellépett.

Az ember, ha elmúlt hetven esztendős, kettős érzéssel birkózik: Ha meg kell halni, hát legyen így!

Ugyanakkor annak a döbbenete, félelme, hogy ma még itt vagyok, élek, nevetek, vitatkozom, mérgelődöm, még meg akarom a világot váltani, és benne önmagamat, miközben lehet, hogy a következő percben eltűnik a jövő, semmivé lesz a jelen, és átlépek a múltba - immár végérvényesen.

Hosszú, igen mély értekezéseket írtak az élet értelméről, nagy versek és drámák kutatták mivégre vagyunk itt a Földön.

Ilyenkor hirtelen rájön az ember, hogy semmi nem fontosabb az életnél, és annál, hogy a naptárunkban mindig maradjon egy pár bejegyzés, ami aktuális marad azután is, amikor már mi magunk nem leszünk.