1.

Amit írok, szubjektív történet. Mint minden, amit egy ember papírra vethet. Amit megéltünk, mind átszűrjük a magunk egyéni tudatán, ezért ha két ember átéli ugyanazt a történetet, és megírja, az két különböző történet lesz, talán nem is hasonlítanak egymásra. Amikor nem akarunk objektívek lenni, mert nem tudományosan, nem kizárólag az igazolt tények alapján mondunk el valamit, az tehát nem történelem, hanem történet. Nem hamis, mert nem a megélt tényeket akarjuk elmondani, hanem a tényekkel kapcsolatos emlékeinket.

Az emlékeink pedig... Nos az emlékeinket befolyásolja mindaz, ami a cselekmény előtt történt, és mindaz, ami utána. Nem mindenki emlékezik a kisgyermekkorára. Bennem szakadozott, foszlott emlékek maradtak. Nem tudom, mi az, ami valóságos emlék, mi az, amit anyám, apám és más rokonaim meséltek.

Nem emlékszem arra, hogy óvodába jártam volna. De ott van a rendezetlen fényképek dobozában egy felvétel: ott állok egy szakadt választási plakát előtt, - amely az 1949- es dátumot viseli - kötött füles sapkában, kezemben háncsból font tízórais táskával. Kétségtelenül én vagyok az a kisfiú. Német óvodába jártam. Miközben nem emlékszem arra sem, hol volt ez a magánóvoda a Nagymező utcában, mégis tudom, hogy Pirovszky Lajosné volt az óvónő, egy Bécsben hosszú éveket eltöltött lengyel nő.

Mire elsős lettem a Labda utcai általánosban, tudtam írni és olvasni, sőt - ahogy akkoriban mondták - "perfekt" beszéltem németül. Igaz, erős bécsi akcentussal. "Ich szage" mondtam későbbi német tanárom derültségére. Csakhogy azóta sem értem, hogy a vasszegény munkanélküli apám, és viceházmester anyám gyermeke hogy került "maszek" óvodába, hogy tanulhatott meg gyermekfejjel írni, olvasni, hogy tanulhatott meg németül, miközben otthon pokróccal letakart szénporon aludt, éhezett, és ha kinőtte a cipőjét, az édesapja kivágta a lábbeli orrát: "Jó lesz az még pár évig, fiam!"

Most, ennyi idő elteltével arra gondolok, hogy talán Orsósék, Scheiningerék, vagy az operaház zenekarában játszó Beider bácsi, vagy talán a magánénekessé lett Ardó Mária segíthetett, netán a kövér, földszinti Moszler bácsi, akiket szüleim, és Böske nagynéném mentettek meg a nyilasoktól. Ezt csak sejtem. Onnan gondolom, hogy amikor végigjártam a házat, hogy összeszedjem a szemetet, minden zsidó lakó szeretettel beszélt velem, gyakorta behívtak a lakásukba, süteménnyel, finom ételekkel kínáltak meg. Néha számomra érthetetlen, furcsa nyelven beszéltek, néha németül. Mindig kézcsókjukat küldték anyámnak, a vicinének, és külön üdvözölték apámat, a munkanélküli munkásembert. Ezen akkoriban mindig csodálkoztam, és sosem adtam át, csak mostanában gondolkodom el néha ezen az egészen.

1956-ról már írtam. Sosem ettem addig annyi finom falusi csirkehúst, libát, házikolbászt. És nem hallottam többé eredetiben Komlós Vilmos egyedül előadott Hacsek és Sajó műsorait, amelyekből nyilván egy árva szót se értettem, mégis tele szájjal röhögtem a többi gyerekkel, és a felnőttekkel együtt.

A gyermeki szerelem tiszta, csodás érzését is akkor éltem át, Komlós Juci lányába, Földessy Margitba voltam - természetesen titokban - szerelmes. Szép arcú, szép szemű, tiszta tekintetű kislány volt, talán - 1956 őszén - 10 esztendős. Titkolt szerelmem arra indított, hogy kilenc éves eszem, és hasonlóan fejlett gondolkodásom maradandó emléket kapjon a Vörösmarty utca 44. valamennyi lépcsőfordulóján. Apámtól lopott csavarhúzóval gyönyörű emléket véstem a falakra: "Kurva Margit"- díszelgett még évtizedek múlva is egykori szerelmem emléke a lépcsőházban. Szolgáljon mentségemül, hogy kilenc évesen a "kurva" szó jelentésével nem egészen voltam tisztában. Talán még ma is látható, de évek óta nem jártam arra. Mit keresnék ott, anyám 1963- ban meghalt, apám 1997- ben, majd követte őt idős korának társa, már senki sem él, aki Őket, de akár engem ismert volna. 

Az emberek is idegenné válhatnak. Ezt tudjuk, sajnos naponta tapasztaljuk. A házak, a falak, amelyekben, és amelyek között az életünk éveit, évtizedeit töltöttük, akkor válnak fájóan idegenné, amikor kihalnak belőlük szeretteink, szomszédaink, vagyis mindenki, akik egykor az életünk részei voltak.  Talán az új festék mögött még látható - ha valaki még tudja, mit keressen - az a "Kurva Margit" véset.

Ennyi őrzi anyám, apám, Ági néni, Komlós Juci, Földessy Margit, Józsa, Borsos szomszédok, és egy fiatal sorkatonának emlékét, akit 1956-ban a magukat önkényesen "forradalmároknak" hazudó gyilkosok felakasztottak.

2.

1956 jó év volt nekünk, kis srácoknak. Rengeteg kaland történt. A kisgyerek még nem gondolkodik történelemben. Iszonyú kaland volt a sorkatona akasztása, az utcán heverő halottak látványa, a síró asszonyok, ahogy térdeltek az utcán és a tereken ásott, hevenyészett sírokon, a fényképekkel szaladgáló emberek, akik keresték eltűnt hozzátartozóikat. A Rákóczi úton feküdtek a kiégett orosz tankok, rajtuk a felirat: "Az élenjáró szovjetipar terméke." Ma is emlékszem, a "szovjetipar" szó így, egybe volt írva.

A kilőtt tankok mellett pedig hamukupacok mindenfelé. Csak sejteni lehetett, hogy egykor emberek lehettek. Talán fél méteresek voltak, szürke hamuból, semmi emberre emlékeztető nem volt se bennük, se rajtuk. Volt, hogy egyiket-másikat megpiszkálta valaki egy bottal. Úgy hullottak szét, ahogy a kályhából kiszedett kihűlt hamu. Aztán a rászóltak: "Hagyd abba!"

Annyira nem tűnt az egész emberinek, hogy miközben az utcán járkáló emberek leköpdösték a tankokat, a hamuembereket nem bántották. Nem értem, miért nem féltem? Amikor átszaladtunk az akkori Lenin körúton, fogtam apám kezét. Pattogtak körülöttünk a fényes nyomjelző lövedékek, a többit nem láttuk, csak amikor szikrát vetettek a kövezeten. Akkor sem féltem, amikor a tömeg közé lőttek, és körülöttünk hullottak a vérző emberek. 
Előtte egy távolból alig látható ember beszélt: "Elvtársak!" Iszonyú füttykoncert támadt. Nem értettem miért, hiszen mindenki elvtárs volt, a boltos nénitől a kalauzig.

Aztán valami pattogott, vagy kerepelt, és apám kiráncigált a környékről. Ma már tudom, azért nem féltem, mert fogalmam sem volt a veszélyről, és mert tudtam, semmi bajom nem lehet, amíg az apám fogja a kezemet. Egy nap kimentünk a térre. Akkor még nem tudtam, hogy a Földművelésügyi Minisztérium pinceablakai azok, amelyeket szétkenődött emberi test maradványok borítottak. A téren ezer és ezer gyertya égett. Nappali világosság volt. Apám egy szót sem szólt.

Az emberek azt beszélték, hogy amikor lőni kezdtek, sokan a pinceablakokhoz menekültek, és halálra tiporták egymást. Azóta sokszor gondolkodtam azon, vajon kit terhel azért a felelősség, hogy a velem hasonló korú gyerekek élményei között hullák, akasztott emberek, hamuvá vált katonák, széttiport emberi maradványok, pattogó lövedékek keverednek az első gyönyörű gyermeki szerelmekkel, apám védő kézszorításával, anyám ölelő karjaival, a Hacsek és Sajóval, és vajon normális felnőttekké váltunk- e, válhattunk- e, vagy mindünkben nyomot hagyott ez a gyermekkor?

A szó pszichés értelmében soha nem tartottam magam köznapi értelemben "normálisnak." Akkor sem, amikor dicsérték "logikus" gondolkodásomat, íráskészségemet, vezetői és szakmai tudásomat, majd költői tehetségemet. Soha semmit nem tudtam igazán elhinni. Talán mindazt, amit gyerekkorban nem éltem át, mindazt a félelmet és szorongást, felnőtten kellett megélnem: nem szabad örülni, mert minden öröm azonnal véget érhet, ha eltalál egy lábamnál pattogó lövedék. És nincs már biztonságot adó erős kéz. Akkor se volt már soha többé, amikor apám még élt.

Felnőttem. És a felnőttnek nem jár erős, óvó kéz. Megmaradsz, vagy elpusztulsz. De egyiktől se véd meg többé senki.

3.

Arra a kérdésre, hogy mi volt, a történészek és az egyszerű magánemberek sem mindig tudják a választ. Hiszen nemrég tudtuk meg, hogy a hős Dugovics Titusz nem létezett. Az már kevésbé közismert, hogy Kossuth híres ceglédi beszéde nagy hatást váltott ki. Ellenkezőleg, mint tanultuk. A beszédet alig néhányan hallgatták végig, és ahelyett, hogy még többen csatlakoztak volna a honvédő seregekhez, inkább elég sokan hazamentek.

A mi magánéletünk is tele van hamis várvédő hősökkel, és rosszul sikerült ceglédi beszédekkel. Mi van? Nos erre a filozófusok többsége is megvonja a vállát. Van olyan gondolkodói nézet, amely szerint a jelen sokkal kevésbé ismerhető meg, mint a jövő.

A mi lesz? - kérdése pedig naponta foglalkoztatja a kor emberét, legyen az tudós, vagy háziasszony. Magam csak annyit merek leírni, hogy mindegyikünk a jelenét egy múltbeli élethelyzethez viszonyítja. Az 1956-os akasztás, ölés, temetés, szürke hamuvá égett holtak, vér, mocsok, falusi kolbász, jóllakás, pince, romantika, pattogó lövedékek, apám erős keze, gyermekkori szerelem, ellenforradalom, forradalom, kiloccsant agyvelő a pinceablakon, falra vésett Margit, kivégzések, Komlós Vilmos és Hacsek és Sajó. Ez mind, így, együtt. Csak viszonyítani tudunk.

Apám szavait idézem: "Nem szeretem ezt a Kádárt. Nem igazi munkásember. De Horthynál és Rákosinál nagyobb mocskot nem hordott hátán a föld. Azok a melós szagát is utálták. Kádár alatt jó a munkásnak. Mindegy, miért. Ha 56 miatt van beszarva, úgy is jó. Ha komolyan gondolja, úgy is jó."

Hát igen. Apám Kéthly Anna munkatársa volt. Logikus hogy utálta a Horthy rendszert, ahogy természetes, hogy utálta Rákosit is. Két alkalommal vették el teljesen felszerelt Falk Miksa utcai műhelyét, minden ellenszolgáltatás nélkül. Elvették? Elrabolták.A Kádár rendszer is be- betartott a maszekoknak. De soha nem élt a kis családunk jobban. Megjegyzem: azóta sem. Telkünk volt, kis házzal. Minden évben két hónapot nyaraltam Balatonszemesen. Rengeteget tanultam. Zárt szájjal enni, fogat mosni, késsel villával enni - ez utóbbira Ferencsik János tanított - vendég volt ott Szőnyi Olga, és más híres művészek. A köznapi viselkedést a gyerek nem az iskolában tanulja. Ellestem a felnőttektől, és nyaraló "lakótársaimtól" Kovács Andrástól, Marton Lászlótól. Előbbi a szociológia professzora lett, utóbbi Kossuth-díjas színházi rendező. Tőlük az olvasás szenvedélyét tanultam meg. Marton László kifelejtett minket nemrég megjelent könyvéből, mintha nem is léteztünk volna. Hiába, minden emberre jellemző, mit felejt ki a múltjából, és kiket emel be utólag, hogy némi hamis fényt tükrözzenek vissza rá...

Persze más barátaim is voltak ott. Sajnos már egyikük sem él: Bálint András, aki Bálint B.András néven lett kiváló szociográfus-újságíró, és Farkasfalvi Gábor, aki egykor Puskás Öcsi segédedzője volt. Akkoriban azonban csak gyerekek voltunk. Szurtosak, mezítlábasok, jók és szemtelenek. Fociztunk egész nap a homokban, fejeltünk a Balaton vízében, dinnyét loptunk, és titokban cigiztünk. Esténként a fára mászva bámultuk a tizennyolc éven felülieknek vetített filmeket a kertmoziban, amíg le nem zavartak minket a fákról. Persze megtanultam ultizni, alapfokon bridzsezni is, később dohányozni, fenébe is, nem lehet minden tökéletes.

Valahogy mindig beleütköztem a kettősségbe. Szinte akkor lettem úttörő, amikor elsőáldozó. Még ministráltam, amikor a suliban úttörő örsvezető lettem. Az akkori gyermeki önmagamnak nem volt ellentmondás a Tízparancsolat, és az úttörők tizenkét pontja között. Korosztályom tagjai között sokan nőttünk fel így.

Életem első igazi csalódása volt, hogy miközben minden barátom a Kölcseybe ment, engem onnan eltanácsolták. 
Így kerültem a Vas utcai közgazdasági Technikumba. Soha nem bántam meg. Sőt! Igazgatónk az a Horn Miklós volt, akinek fiait a politikából, és az oktatásból ismerünk. Horn Miklós egykor éppen úgy "ötvenhatos" volt, mint osztályfőnököm, Kovács Elemér, és az iskola tanárainak legalább fele. Ott kezdtem sportolni, az iskola kosárlabda csapatában. Érettségi után szerettem volna tovább tanulni. Nem lehetett. Maximális pontszámmal, létszámfelettiként zavartak el.

Sportolóként megúsztam a honvédséget. Gyárban helyezkedtem el. 23 évesen vezető lettem. Majd a kerület jelöltjével szemben KISZ titkárrá választottak. Divat ma az ilyesmit eltitkolni, letagadni. Soha nem tenném. A gyárban mi képviseltük a haladást, a tanulás ösztönzését, minden fiatal tovább tanult, a politikához nem értettünk, nem is érdekelt senkit se közülünk. Amit meg értettünk, eltagadtuk. Ma úgy mondanánk: játszottuk a hülyét. Szórakoztunk, dolgoztunk, tanultunk. A kétkezi munkások éppen úgy megbecsültek minket, mint a vezetők és a mérnökök. Tovább akartam tanulni én is. Akkor szembesültem, hogy minden hiába.

Közgazdasági vezetőként nem szerepeltem a "káderfejlesztési tervben." A fiatalok kedvéért: Aki e tervben nem szerepelt, az egy életre el volt ásva. Kétségbe esve elhatároztam, hogy beiratkozom a Marxizmus Leninizmus Esti Egyetemre. Naiv módon azt képzeltem, oda annyi hülyét felvették már, biztos engem is. Tévedtem. A vállalat pártszervezete nem javasolt. Így tanulmányi szabadság, és minden kedvezmény nélkül, felvételi vizsga után a Magyar Televízióban járhattam "foxi maxira." Kilenc év alatt végeztem el az összes létező tagozatot.

Hogy kerültem "rendes" egyetemre? Sajnos még ma is bizalmasan kell kezelnem azoknak a csodálatos professzoroknak a neveit, akik segítettek megkerülni a merev szabályokat. Így nekem más dolgom már nem volt, mint nagyjából kétszer annyit tudni minden vizsgán, mint amennyit egy lébecoló úri gyerek tudott. Akkor már másik munkahelyem volt. Minden vezető fiatal volt. Segítettek tanulni. A cég vezetője 28 éves mérnökember. Én voltam a legöregebb fiatal vezető. A közgazdasági területet felügyeltem.

Innen azonban már egy másik történet.

4.

Mindig újra és újra beleütközöm, ha írok: A múltnak sosincs vége. Nincs jelen mert mire bármit leírok, múlttá lesz. A jövőt meg kár találgatni. Ahogy a mondás tartja, hosszú távon mindenki halott. Azonban a halállal sem érdemes foglalkozni, szerintem a halál nem az élet része. Ahol élet van, ott nincs jelen a halál, de ahol a halál van, ott már nincs jelen az emberi élet. Sajnos a halálhoz vezető út az élethez tartozik, és elég rossz perspektíva, de nem tehetünk ellene semmit.

Amikor Szily Nóra arról kérdezett, miért vannak tele a verseim halállal, pesszimizmussal, nem volt se idő, se mód válaszolni. Pedig ezt a kérdést ma is rendre megkapom, ha valaki - gondolom tévedésből - a verseimet olvasgatja.
Ma azt válaszolnám a kérdésre, hogy nincs a verseimben pesszimizmus. Filozófia van. Lét és nemlét. Ismeretlen, honnan jövünk. Létünket nem magyarázza meg sem a születés fiziológiája, sem a vallás, ahogy halálunkat sem lehet leírni a szívünk megállásának és szerveink leállásának puszta tudományos folyamatával, de a vallás, a hit vigasztaló, vagy elkeserítő, netán közömbös szavaival.

Maradjon hát titok, amelynek nem nézzük se eredetét, se okát, kívül esik Teilhard de Chardin célokságán, és nincs a kauzalitásnak sem alárendelve. Ami születésünk előtt van, az is valahol halál, akár mondhatnánk negatív halálnak is, ha nem hangzana valahogy hülyén. De ha az ember kellő általános és új filozófia elméleti kidolgozása nélkül belekezd egyes részkérdések és jelenségek filozófiai megközelítésébe, maga is belezavarodik.

Értsük meg tehát a verset? Nem! A verset nem lehet, nem szabad magyarázni, és nem szabad megérteni. Tessék mondani, le lehet írni egy szerelmes csókot azzal, hogy pontosan leírjuk, mi történik közben a két ajakkal, a két nyelvvel? Butaság. Hiszen éppen a csók lényegét nem tudjuk a fizikai valóság módszerével megfogalmazni.

A verset sem megérteni kell, hanem érezni. Amit megérteni lehet, az tudomány. Amit csak érezni, egyszerre agyunkban, szívünkben, minden érzékünkben, az vers. Művészet.

A líra logika - írta József Attila. De olyan logika, amely az érzelmen keresztül mozdítja meg értelmünket. A tudomány az értelmünkön át hat. A tudomány egy határig megtanulható. De egy Einstein szintjétől már nem. Mert attól a szinttől kezdve már a költészettel rokon, azaz elsődleges szerepe lesz az érzéseknek, az érzelmeknek, az intuíciónak, a megérzésnek. A verstan szabályai is megtanulhatóak. Meg lehet tanulni, milyen szótagokból állnak a verslábak, mi a hexameter, mi a szonett, és minden közepesen művelt ember képes valami olyat írni, hogy az versnek hangozzék. De ismét József Attilára hivatkozom:

A verset nem költik, és nem írják. A vers születik. Fájdalommal, kínnal, vérrel, amiképpen az ember.

És ahogy nem tudjuk igazán, hol van az a semmi, ahonnan jövünk, úgy nem lehet tudni, honnan jön a született vers. 

Mielőtt túlmisztifikálnám: egy ember képtelen arra, hogy élete során túl sok igaz verset szüljön. Ahogy egy asszony sem szülhet korlátlan számú gyermeket. Boldog lehet - ha egyáltalán létezhet boldog költő - ha születik néhány nagy verse. A többit rutinból, tapasztalatból, életismeretből, "szakmai tudása" segítségével írja.

A költőnél nincs butább, szánalmasabb alak. Nem érdekli, mit szól munkájához a kritikus, és többi hasonló félbolond. Az érdekli, hogy versei és neve fennmarad-e évszázadok múlva! Minden kitüntetését, pénzét, vagyonát a mának elcserélné egy olyan kis kötetre, amely majd ötszáz év múlva jelenik meg, tehát sose láthatja. Nézzétek hát a költőt részvéttel. Nevessétek ki, és irigyeljétek!